Bobby Womack - Fly Me to the Moon

Az album teljes ideje csekély, pontosan 31 perc és 51 másodperc egy tucat számra, ami kényszeríti a lemeztörténetet szigorú narratív ritmusba, amely az hűeső újraértelmezésen központosul, nem pedig egy klasszikus stúdióalbum oratóriális terjeszkedésén vagy témafejlődésén.

Fly Me To The Moon (In Other Words): a mítikus popdalok szerződése

A lemezciklus bevezetőjét az első szám, Fly Me To The Moon adja meg, amelyet itt "In Other Words"-ként említenek arra utalva, hogy deduktív vagy variációs megközelítésről van szó. Ez a szeminantikus választás az 1-es számon azonnal lefekteti az alapfogalmakat: nem újragondolásról van szó, hanem közvetlen tiszteletadásról azoknak a sztenderdeknek, amelyek kovácsolták a hetvenes évek és utáni soul zenei panteonját. Ez a szembetűnő bevezető megköt egy szerződést az előadóval, meghívva Bobby Womackot nem mint korának forradalmárait alkotó művészt, hanem élő archívként kezelve, akinek hangja semleges közlekedési eszközéül szolgál a már létező mítoszoknak. A lemez anyagiassága az első néhány méréstől kezdve sejteni engedi, hogy ez az album hű újraértelmezések közötti navigálásra készült anélkül, hogy túlzott ambícióval terhelne vagy el akarná takarítani a Fly Me to the Moon címhez tartozó eredeti kompozíciós hiányosságok relatív üres területét.

California Dreamin' és Moonlight In Vermont: integerek klasszikus

A középpontban két legendás szám rögzíti véglegesen Bobby Womackot az nemzetközi pantheonban anélkül, hogy biográfiai történésekre lenne szükség. California Dreamin' és Moonlight In Vermont nem alkotói eredetű színművek, hanem inkább a 60-as évek programjának szigorú integrációja, ami tanúsítja az őt jellemző képességet arra, hogy beilleszkedjen a nemzetközi pop-soul kóddal anélkül, hogy higgadná meg hangjában rejlő autentikusságot. Ezek a számok tökéletesen illusztrálják egy gyártás erejét, amely az őrzésre és az intelligens újrarögzítésre helyezi a hangsúlyt jelenlegi kontextusban: ezek bizonyítékok arra, hogy Bobby Womack képes volt hordozni az amerikai sztenderdek érzelmi univerzumát saját ritmikus identitásának megőrzésével. Ez egy olyan lemez, amely mint összevont vokális antológia funkcionál, nem pedig alapműként szolgál a későbbi karrierhez My Prescription-hoz (1970) vagy más, katalógusában említett címekhez (Communication, 1971; Understanding, 1972 stb.).

Lillie Mae visszhangja: intimitás a vihar után

Ez a Minit-címkével megjelent posztumusz album egy különleges állomást jelent Bobby Womack pályáján: visszatekintést az eredetekhez, mielőtt későbbi stúdiólemezeit, például The Last Soul Man (1987) és My Prescription (1970)-t megjelentette. Ez a módszeres közeledés jelentősen eltér a korabeli klasszikus stúdióalbumok szokásos témaalapú fejlesztési modelljétől, mivel kizárólag az meglévő repertoárok okosan újragondolására fókuszál. Ezzel szemben egy rendezetlen kísérlettel – ez a homogén gyűjtemény bizonyítja, hogy Bobby Womack már 1968-ban is rendelkezett azzal az énekesi tudással és képességgel, amivel képes volt viselni a nemzetközi sztenderdek érzelmi univerzumát, még későbbi alkotásai előtt is, mint Communication (1971) vagy Facts of Life (1973). Ez az album tehát kevésbé egy karrierépítő alapműnek tekinthető, inkább egy tömör antológiaként mutatja be azonnali sokoldalúságát a 60-as évek soul-pantheonjában anélkül, hogy elrejtene a projekt saját eredeti kompozíciók hiányát.

A lemezkörnyezet alátámasztja, hogy a jelentősebb együttműködések ennél az archivális kalandnál sokkal később érkeznek: ez a periódus után kezdődik el stúdióalbum-sorozata My Prescription-val (1970), amelyet különböző projektek követnek – köztük Communication, Understanding –, majd később már olyan lemezekig nyúl, mint 1987-es The Last Soul Man. Az ezredforduló utáni útmutató arra bizonyítást szolgáltathat, hogy az vizsgált album inkább nem egy fordulópontként funkcionál a modern szólókarrier felé, hanem megerősíti már megszerzett státuszát a hetvenes évekbeli soul panteonban. A 31 perc és 51 másodpercnyi futamidőből fakadó szigorú gazdaságosság kényszeríti Womackot arra, hogy hangtechnikáját affinálja egy sokoldalú repertoáron: romantikus számoktól (mint Love, The Time Is Now) a melankolikus balladákon át (I'm In Love). A hűséges újraértelmezések és személyes énekezési stílus közötti navigációval Bobby Womack előkészíti az utat jövőbeli munkáihoz, ahol más területeit is feltárja sokoldalúságának; ezzel a módszeresen összeállított antológiát egy végrendeleti gesztussá alakítja át, amely képes hordozni az amerikai sztenderdek érzelmi univerzumát olyan őszinteséggel, ami túllépje a pillanatnyi technikai korlátokon.

Technikai adatok

- Kiadás: 1968 - Levélcímkészítő cég : Minit - Dalok száma: 12 (hossz: 31 perc, 51 másodperc) - Kezdő / záró dallal: Fly Me To The Moon (In Other Words) / Lillie Mae