Steve Lacy - Distant Voices

Steve Lacy sosem olyan zenész, aki arra összpontosít, hogy a hallgató számára kényelmes zenét hozzon létre. Az albuma, a Lumps, amely 1975-ben jelent meg, és az azt követő Trickles, amely 1976-ban jelent meg, mindkettő a korábbi munkái folytatásában. A két album között Steve Lacy nem elsősorban a citációk használatára összpontosít, hanem arra, hogy egy építészeti élményt teremtsen.

Distant Voices = Távoli hangok: a zenei mítusz nyitása

Az album a "Distant Voices = ディスタント・ヴォイセス" című dalokkal kezdődik. Ez a cím azonnal egy jól azonosítható zenei mítuszt hoz létre, amely Steve Lacy korábbi munkáiban gyökerezik. A klasszikus szaxofon-hangzás, amely Steve Lacy munkáin is megtalálható, már jelen van, és emlékeztet a Soprano Sax (1958) vagy a Evidence (1962) című albumok stílusára, de sosem határozza meg őket. A cím egy olyan világba nyit ajtót, ahol a szaxofon virtuóz narratív figurákat alkot. Nem csupán improvizál, hanem épít is. Minden dallam pontosan elhelyezett, mintha egy építő, aki tudná, hogy minden falnak viszonnyal kell tartania.

Flying Off = Szárnyalás: a szaxofon-hangzás narratív központja

A központi cím, „Flying Off = フライング・オフ”, egy narratív központként működik. Kapcsolódik a távolság említéséhez, és egy tiszta szaxofon-alapú dinamikához. Itt Steve Lacy megmutatja szaxofonjának tudását: nem csak a hangon játszik, hanem a dallok közötti térben is. A produkció egyszerű, nincs énekesi réteg vagy további hangszer. Azonban itt a zenei írás sűrűbb, és szándékosan minimalista. Csak három cím alkotja ezt az albumot, és mindegyiknek saját zenei sűrűsége van.

Midsummer Blues = Мидсамер Блюз: a légkörös záró

A záró cím, „Midsummer Blues = ミッドサマー・ブルース”, a bluesot légkörös zárójelbe helyezi. Egy olyan üzenetet fejez ki, amely messze túlszárnyalja a egyszerű technikailag szóló játékot. A cím nem csak az album végét jelzi, hanem tovább is folytatja az elejét, egy másféle, sötétebb, éjszakai hangzással. Ez egy átalakítás az eredeti anyagból, mintha Steve Lacy ugyanazon elemekkel egy másféle falat építene. Ez a záró a Epistrophy (1969) című album zenei sűrűségéhez emlékeztet, ahol a szaxofonos már játszott hasonló játékokkal a fény és árnyék között. De itt az egész album egyetlen darabká, egy instrumentális trilógia, ahol minden cím egy-egy jelenlet.

Egy instrumentális trilógia értékelése

Steve Lacy itt komponál, olyan precizséggel, mint egy építész, aki semmit nem hagy el. Minden cím egyedi alkotás egy hangszín-szerkezetben, ahol a csend nem üres tér, hanem önálló anyag. Az album visszafogott produkció kiemeli a szoprán hangot, mint fő hangszeret, anélkül, hogy más vokális vagy hangszeres elemeket szerepelne a strukturált forrásokban. Ez a minimalista megközelítés egy olyan lemezek sorozatot idéz, mint például a Soprano Sax (1958) és a Evidence (1962), miközben felkészíti a következő albumra, a Trickles-re is, amely 1976-ban jelent meg. Az album különbséget képvisel a kompozíciós sűrűségével: csak három cím található a lemezen, mindegyik intenzív hangszeres munkát tartalmaz. Ez a költségvetés nem technikusi korláton alapul, hanem egy határozott művészi döntésen, ahol minden hangot a precizséggel helyeznek el, mint egy építész, aki tudja, hogy minden falnak viseljük a másik súlyát. A Distant Voices egy olyan album, amely elutasítja a hangszeres rétegzést. Nem próbálja megtölteni a csendet; inkább mélyíti azt, mint egy két világ közötti szakadást. Három cím, három jelenet, és Steve Lacy itt mutatja, hogy csak a szopránja segítségével képes egy teljes hangszín-szerkezetet építeni. Ez egy olyan lemez, amely egy sor egymás után következő képet mutat, ahol minden cím egyszerre a befejezés és a kezdés.

Műszaki adatok

- Kiadás éve: 1976 - Kiadó: Columbia - Dalok: 3 - Nyitó/záró: Distant Voices = ディスタント・ヴォイセス / Midsummer Blues = ミッドサマー・ブルース