Steve Lacy - Flaps

Steve Lacy nem ír azért, hogy megtöltsön csendet; hanem kihasználja azt, mint egy szakadást két világ között, itt a gép mechanikus nevetése és egy lakos sziszegő hangja között. A Flaps, 1973-ban a Pipe Records kiadó gondozásában megjelent, pontosan ez az üreg, ahol a város egy szokatlan szemszögből jelenik meg. A címekben szereplő humoros utalások, például a Pee Wee Russell és a Charles Chaplinhez, valamint a Fritz Kotrbához посвящён, sötét városi poétiák között a lemez egy olyan gépként működik, amely a mindennapi életet alakítja át hanganyaggal. Nem arról van szó, hogy a szaxofont kell játszani, hanem hogy a város utcáit kell megszólaltatni egy olyan hangszer segítségével, amely elutasítja a hagyományos melódiát, és inkább az urbánus zajok textúráját fogadja el.

Pee Wee Russell vagy a nevetés előtt

A lemez első része nem csupán egy egyszerű bevezetés, hanem egy kiáltvány: a Flaps (To Pee Wee Russel) azonnal azt sugallja, hogy nem ide jön az ember a jazz standardok tökéletességéért vagy az akadémiai virtuozitásért. Az első dal címében egy másik szaxofonosra utalnak, de a feldolgozás semmi sem a klasszikus odaadás. Steve Lacy a szaxofont használja egy társadalmi megfigyelés eszközeként, ahol a humor egy védekező mechanizmusként működik a modern jazz egyenrangúsága ellen. A darab Lacy karrierjének egy pillanatát jelöli, a The Gap (1972) és a Trickles (1976) között, ahol a szaxofonos elutasítja a virtuóz szerepben való tartózkodást, és újra felveszi a narrátor szerepét.

Charles Chaplin: amikor a dzsessz filmkritikává válik

A lemez második oldala folytatja ezt a filmes utazást a Flops (To Charles Chaplin) című alkotással, amely egy kulturális referenciát dön át egy alapvető zenei elemmé. Míg egy album, mint például a Epistrophy (1969), Thelonious Monk harmónikus szerkezetére összpontosított, itt a cím egy felhívásra: Chaplin neve nem egy nosztalgikus említés, hanem egy olyan perspektívát, amelyen keresztül Lacy megvizsgálja saját városát. Ez a darab egy dallamoss kontrapunktként működik a következőkben található sötétebb kompozíciókhoz, folyamatos párbeszédre hozva az ironiát és a súlyosságot. Franz Koglmann, osztrák trombitás nem csupán a lemezen jelen van; ő komponál saját darabokat, mint például a Bowery 1 és a Steirish WC Nr. 2, amelyek közvetlen válaszok Lacy szövegeire, és egy olyan duót alkotnak, ahol minden egyes hozzászólás egy végtelen városi beszélgetésben zajló párbeszéd része.

Fritz Kotrba és a városi költészet megalkotása

Ha a dalok listáját pontosan követjük, akkor a Hommage To An Old Raincoat (To Fritz Kotrba) című dal a lemez végén található, amely egy szimbolikus záróakkordként funkcionál, növelve a művészetet. Ez a záródalm kontrasztos a kezdeti humorral, és egy narratív szerkezetet hoz létre, ahol az eredeti nevetés átalakulválik a városi melankóliává. A Flaps egy olyan album, ahol a szoprán ének egyfajta társadalmi szatíra eszközzé válik, átalakítva a mindennapi életet zenei anyagmá. Steve Lacy eredeti kompozíciói és Franz Koglmann alkotásai között, a kulturális alakokhoz való köszönetnyilvánítások humorával és a politikai köszönetnyilvánítások sötét poéziájával, a lemez egyfajta hangszínpárt jeleníti meg a saját korának. Ez nem csupán egy jazzös együttműködés, hanem egy kísérlet arra, hogy a szoprán saxofont egy konkrét városi környezetbe helyezzék, a szatirikus humor és a társadalmi elkötelezettség között.

Műszaki adatok

- Kiadás : 1973 - Kiadó : Pipe Records - Dalok száma : 8 - Nyitó / záró : Flaps (To Pee Wee Russel) / Hommage To An Old Raincoat (To Fritz Kotrba)