Steve Lacy - Only Monk

Steve Lacy nem ír zenét, hogy betöltsen egy üres hangteret; inkább egy olyan űröt hoz létre, ahol csak a saját hangja hallható. A Soul Note kiadó, konkrétan az IREC Milano kiadásában megjelent lemez, nem egy alkalmi produkció, hanem Steve Lacy harmadik lemeze ebben az olasz kiadóban, a Black Saint nevű testvérkiadó után. Fontos megjegyezni, még mielőtt meghallgatnánk az első hangot: ez egy szólalbum. A Thelonious Monk által írt kilenc dal ebben a lemezen szólaltatja meg a hangot, de nincs kísérő instrumentális zene. A technikai korlát nem gát, hanem a projekt tervezett architektúrája.

Az instrumentális egyedülléthez tartozó paradoxon

A Barigozzi Studio (Milánó) minimalista produkciója minden dalt egy önálló hangarchitektúrává alakít. Nincs hangszeres egymásba kapcsolás, sem összetett aranizálás – csak a hangszerek közvetlen bemutatása. A felvételek 1985. július 29. és 31. között zajlottak, de a kiadás 1987-ben jelent meg. A lemez teljes időtartama 44 perc 55 másodperc, kilenc dalból állva: ez egy olyan sűrűség, amely koncentrált hallgatást igényel, a megszokott, hosszabb formátumoktól eltérően. Az, hogy a lemezen nincs más zenészekkel való együttműködés vagy featuring, nem technikai hiányosság, hanem radikális esztétikai döntés.

Evidence és Work: egy szoprán hang sűrűsége, kísérő instrumentális zenem nélkül

A lemez első felét a Evidence (1. tét) nyitja, amely azonnal megteremti a kapcsolatot a zenész és Monk szövegye között. A lemez közepén a Work (7 perc) különösen intenzív pillanatot alkot a kilenc tétből álló ciklusban. Ez az egyetlen dal, amely meghaladja a hat percet – a többi pedig ennek a hossznak megfelel. Ez a rövid lemezen lévő időbeli sűrűség fokozza a dallam belső ritmusa és a külső impulzus teljes hiányának közötti feszültséget. A Misterioso című darab egy árnyaltabb irányba terelgeti a lemezt, míg a Little Rootie Tootie ezt a szigorú bemutató stílust fenntartja.

44 perc koncentráció: a rövid formátum mint művészi korlátozás

A ciklus záróakkordja a Who Knows? (utolsó tét), amely egyértelmű melódiai megoldással zárja a projektet. Az album önállóként jelenik meg: Steve Lacy szembenéz Thelonious Monk munkájával, miközben sosem áldozza fel a eredeti kompozíciók szigorát. A rövid formátum követel egy igényes hallgatást – minden dalnak önálló jelentősége van, anélkül, hogy támaszkodjon egy szélesebb hangszínre. Ez a művészi korlátozás itt egy stilisztikus fegyverként jelenik meg: a szoprán szaxofon nem kísérő hangszer, hanem egy tisztán szóló narrátor.

Egy paradoxális örökség

Ezek az előző tapasztalatok, ahol más zenészekkel együtt játszott, radikálisan ellentétesek ezzel a szólóalbummal. Az előadó egy olyan utat feltérképez, amelyet korábban sosem járta be teljesen: a teljes szóló, ahol minden egyes hang egy ellenállásként jelenik meg az akкомпаниáció hiányában. Az Only Monk 1987-es megjelenése a Soul Note (a IREC Milano változata) révén jelentős fordulópontot jelent az amerikai szaxofonos karrierjében. A 1950-es években, például a Soprano Sax (1958), Reflections: Steve Lacy Plays Thelonious Monk (1959) és The Straight Horn of Steve Lacy (1960) albumokon, Thelonious Monk műveit felvéve, az előadó radikálisan más megközelítéssel tér vissza a forráshoz. Ez az olaszországban felvett lemez megerősíti, hogy az előadó kiválóan érti és közvetíti a new-yorki zongorista művészetét, ugyanakkor saját művészi identitását is kiemeli, távol a korábbi együttműködésektől, amelyek meghatározták karrierjét. Az Only Monk egy tisztán szólóalbum, amely definiálja Lacy egyedi stílusát, miközben sosem áldozza fel a eredeti kompozíciók precizségét. Ez az album az előadó olaszországi karrierjében egy szükséges lépés, amely egy szextetalbum és egy nagyobb projekt között helyezkedik el, ahol az instrumentális egyedüllét maga a zenei téma.

Műszaki adatok

- Megjelenés : 1987 - Kiadó : IREC Milano, Soul Note - Dalok : 9 (44 perc 55 másodperc) - Nyitás / zárás : Evidence / Who Knows?